Rengeteg konfliktusunk van a környezetünkkel . . .

. . . , mert úgy érezzük: nem bánnak elég jól velünk, nem kapjuk meg azt a megbecsülést, szeretetet, tiszteletet, törődést, amire vágyunk. A nagyobb baj azonban az, hogy mindezt általában saját magunknak sem adjuk meg. Kemény és kíméletlen kritikusként kevésre értékeljük, sokat bántjuk és emiatt meglehetősen rosszul érezzük magunkat. Olykor próbálunk tudatosan másként tenni, ám szívünk mélyén érezzük: valami nem az igazi. Ez nem pont az az érzés, amire vágyunk - ráadásul roppant törékeny, elég egyetlen kudarcélmény, hogy újra megkérdőjeleződjön.

Persze azt tanultuk: az öndicséret büdös. Olyan kultúrában nőttünk fel, ahol nem divat a saját erősségeinkről büszkén beszélni, és ha mégis megtesszük, általában hamisan és kicsit ellenszenvesen cseng a szánkból, mert nincs mögötte igazi mély önelfogadás, önszeretet. Ha lenne, természetes módon tudnánk képviselni az értékeinket, és ettől mások nem idegenkednének, sőt, kifejezetten vonzónak találnák.

Tiszta szívből elfogadni és szeretni önmagunkat persze nem könnyű, ha fájdalmas kudarcok terhét cipeljük, ha mások bántó, lekicsinylő mondatai belénk égtek, ha a szüleink sem fogadtak el minket feltétel nélkül, így nem adtak mintát arra, hogy mi hogyan tegyük. Ebben az esetben önismereti munkára lesz szükségünk, hogy felnőtt fejjel csodálkozzunk rá: sokkal többet érünk, mint hittük.